7.rész: Adam

Sziasztok! Kárpótlásul, mert sokáig nem volt rész ma is hoztam egyet! Jó olvasást!

*Egy hónap múlva*

Reggel amikor felébredtem, vagyis nem is felébredtem, inkább felriadtam az ébresztő hangjára, fáradtan másztam ki az ágyból. Hát még mindig erősen a késői felkeléshez vagyok szokva. Igazából most, hogy Október van, egyre inkább izgulok a Párizsi utazás miatt. Lorival nap mint nap beszélünk róla, hogy mit akarunk megnézni, mit akarunk mindenképpen megvenni és hogy fogjuk a párizsi monseurokat elcsábítani. Ma van 6.-a és 27.-én indulás. Már csak 20 nap és közel 30 órát fogunk buszozni. Én igazából már jártam a "Szerelem városában", de Lori, aki mindig is oda vágyott, most megy először, ezért olyan szinten izgul, hogy ha belekezd a monológjába le sem lehet lőni. Eddig azon izgult a leginkább, hogy vajon Jackkel a kapcsolata ki fog-e tartani 14 napig, azaz két hétig, de amikor két napja közölte vele, hogy ő is velünk tart Párizsba Lori konkrétan megőrült az örömtől. Mondjuk érthető módon. Ez valahogy engem felidegesített kissé, hiszen úgy terveztük az egész kirándulást, hogy együtt töltjük majd időnket de valószínű eléggé el leszek hanyagolva... Nem érdekes jól el leszek. Hiszen ez Párizs! Egyébként Travissel azóta sem beszéltünk egy szót sem, és amikor suliba látom is mindig más szőke bombázó lóg rajta. Legutóbbi beszélgetésünkkor Jack azt mondta, valószínű Travisék költöznek, de ezek szerinte még sem. Ami biztat az az, hogy Párizsba nem jön. Egyébként Adammel az ominózus találkozásunk óta semmit sem beszéltünk. Be jelölt ugyan facebookon és belikeolta a képeimet, de ezen kívül semmit sem kommunikáltunk. Pedig egy hónap azért nem kevés idő. Vissza térve a mai napra. Már hét óra volt így elindultam lefele a lépcsőn. Mikor az aljára értem majdnem legurultam (igen, kb. két lépcsőfokról), de szerencsésen túl éltem és leértem a konyhába, ahol anyu várt.
-Éhes vagy?- kérdezte.
-Neked is jó reggelt.- köszöntem -Igen egyébként.
-Akkor össze dobok valamit!
És két perc múlva ott hevert előttem egy elégetett pirítós (anyunak nem erőssége a főzés), csak úgy magába, és egy pohár narancslé. Megettem, de olyan kemény volt hogy majdnem szétvágta a nyelőcsövemet. Semmi gond hozzá szoktam ezekhez a finom ételekhez. Anya egyébként van hogy már hajnali négykor elmegy itthonról, mert a sok ketyós öreg néni és bácsi már hajnalok hajnalán hívogatja a telefon központot a semmi kis problémáikkal. Ugyanakkor indultunk anyával ezért megkérdezte, hogy eldobjon-e kocsival a sulihoz.
-Nem kell, köszönöm. Gyalogolok Lorival.- vettem fel a viseltes (eredetileg) fekete Conversem és léptem ki az ajtón.
Lori a kapunak támaszkodva állt és úgy nézett rám mint aki szellemet látott. Mellesleg a házaink szerencsés elhelyezésben vannak, mert konkrétan egy utcára lakunk egymástól. Mint már említettem Jack sem lakik túl messze, ezért nekik is viszonylag könnyű az egymáshoz való utazás. Viszont amit még meg tudtam, az az, hogy Adam Lorival egy utcába lakik. Minderre úgy derült fény, hogy egyik nap haza ballagtam és meg jelent mögöttem Adam. Aztán másnap is. Aztán minden nap. Kicsit megijesztett, azt hittem követ, de egyik nap megvártam hogy tovább menjen és mint kezdő James Bond követtem a házukig. Visszatérve Lorihoz, még mindig ott állt szótlanul és csak akkor vett észre amikor idióta módjára kezdtem előtte ugrálni.
-Jólvan látlak, csak gyerünk már...- szidott le.
-Nem megyünk sehova. Mi bajod van?- kérdeztem nyomatékosan.
-Semmi, csak kicsit össze kaptunk Jackkel.
-Megint? Nyugi, nem lesz semmi, mindig veszekedtek, aztán újra kibékültök. Nem lesz semmi..- nyugtattam.
-Remélem. Na induljunk mert elkésünk.- lökte el magát a kaputól.
Az út további része csendben telt de ez kicsit sem zavart. Igazából még jó is volt egy kis fecsegés mentes idő. A suliba késve érkeztünk, így konkrétan beestünk a kémia terembe. Első óra matek. Hmm. Kedves dolog ez az órarend. Adam a mellettem lévő padban ült és rágózott. Az idő borzalmasan lassan telt és nagyon fáradt voltam ezért le tettem a fejem a padra. Nem aludtam, csak szimplán jó volt egy kicsit pihenni. Körülbelül tíz perce feküdhettem így mikor valaki megdobott. Felnéztem és a fejem mellett egy kis összegyűrt papírgalacsin hevert. Körbe néztem de senki sem nézett rám úgy hogy "hé, én voltam, válaszolj már lécci!". Szét nyitottam és el olvastam. 
"-Bocs az elcsépelt módszerért de nem tudom a telefonszámod. Adam." 
Vissza írtam.
"-Nem is fogom megadni. De tulajdonképpen miért írtál? Alice."- vissza dobtam.
"-Csak nem igazán értem mi is a bajod velem. Az első nap olyan kedves voltál velem, most meg már egy hónapja nem is beszéltünk. Ad."
"-Azt hittem nem kedvelsz. Arra vártam hátha majd te odajössz. Les."- vissza dobtam, ő pedig széthajtotta, de közben ránk csengettek.
Össze pakoltam a cuccom és a padom mellet árva megvártam amíg Ad is elkészül. Ahogy végzett a pakolással, együtt indultunk el kifele a teremből, természetesen a suli mögé, hogy tudjon cigizni. Rágyújtott és engem is megkínált. Nem kértem, viszont mellé ültem a földre. Le nézett és ő is lecsúszott mellém.
-Szóval akkor nem haragszol?- kérdezte.
-Nincs okom. Csak tudod úgy voltam vele, hogy én megpróbáltam, te nem akartál velem beszélni.
-De. Nagyon is akartam. Csak tudod jóba lettem egy pár sráccal és nem igazán tudtam oda menni.
-Jó, semmi baj, hagyjuk. Barátok?
-Barátok.- ölelt meg.
Péntek lévén "csak" 6 óránk volt, így viszonylag gyorsan végeztünk. A második óránk nyelvtan volt, ott nem történt semmi különös, aztán kémia, ott írtunk de simán kipuskáztam, aztán tesi, ott rohangásztunk egész órán, aztán töri, ott aludtam szokás szerint és végül a horror tárgyam. Ének. Sosem értettem, hogy miért kell pénteken utolsó órában megkínozni engem, bár a többiek értékelték az utolsó óra, könnyű óra dolgot, de én ilyenkor mindig rettegtem. A hangom körülbelül mint egy rekedt kecskéé, és olyan szintem utált a tanár, hogy a lehetetlen. Amikor kilencedikes voltam véletlen le öntöttem egy pohár automatás kávéval és azóta annyiszor tettem vele olyan dolgokat amiket szerintem félre értett, hogy ősellenségekké váltunk. Például egyszer véletlen szembe dobtam egy radírral. Nem csípem egyik tanáromat sem különösebben, de egyikőjüket sem "bántanám" szándékosan. Még Mr. Hewittet sem. Ahogy meghallom ezt a nevet mindig ki ráz a hideg. Amióta az iskola elkezdődött nem volt köztünk semmi konfliktus. Eddig. A mai óra lidércnyomás volt. Most, hogy Addal újra beszélünk minden órát végig leveleztünk és ez most így történt. Illetve csak ő dobált engem két percenként, merthogy nem mertem neki válaszolni. Aztán mikor megelégeltem hogy dobál, ki vártam a megfelelő pillanatot és vissza írtam. Természetesen pont abban a pillanatban nézett rám a tanár amikor dobtam a  galacsint.
-Mit csinálsz már megint Alice?- förmedt rám.
-Semmit tanár úr, elnézést.- néztem óriási, könyörgő bociszemekkel.
-Gyere ki ide mellém, kisasszony.
És igen. Egész órán kint álltam a tanári asztal mellett. Adam pedig végig röhögött. Kösz.Aztán el telt a keserves 45 perc és haza indultunk. Út közben ecseteltem Adnek a tanárral való jó viszonyom okát és ismét kegyetlenül kiröhögött. Haza estem és össze dobtam magamnak egy szendvicset, mert ugye anya nem volt itthon. Felmentem a szobába és be kapcsoltam a gépem. Skypeolni akartam Lorival, de csak annyi volt a Skype felhasználójánál írva, hogy "épp Jackel vagyok. <33 Xx.". Kibékültek volna? Hát azért rá próbáltam. Tényleg Jackel volt. Bekapcsolta a kamerát de azzal a lendülettel ki is nyomtam mert csak annyit lehetett látni amint épp úgy csókolóznak mint két hal. Inkább felmentem Facebookra és beszéltem kicsit Adammel, aztán Jack írt rám és kért bocsánatot az előbbiért, de amikor mélyebb levelezésbe kezdtünk volna éreztem, hogy még mindig elfoglalt. Nem töltöttem többet 6, ismétlem 6 óránál többet fent (mentségemre legyen, hogy megnéztem egy filmet), ki kapcsoltam a gépem, üvöltő zene mellett letusoltam, fogat mostam és elmentem aludni.

Xx. Dóri